Quality Magazin

Nyomtatás

Kisebb betűméret Nagyobb betűméret

A nagy európai polgárháború

Dr. Tóth Gyula ügyvéd úr írása az I. világháború kirobbanásának eddig talán kevésbé ismert más megközelítését adja.


Winston Churchill: „Átkot érdemlek a fejemre – mert imádom ezt a háborút. Tudom, hogy minden pillanatban ezrek életét zúzza és töri széjjel, mégis, nem tehetek róla: élvezem minden másodpercét.”  

 

Fentieken kívül számos mondatot lehetne idézni a XX. század meghatározó angol politikusától, mely arról tanúskodik, hogy mennyire a kedvére volt a száz éve kitört nagy háború. Ennek ellenére a történettudomány, s még inkább a közgondolkodás évtizedekig leegyszerűsítő sémákkal magyarázta az első világégés okait, körülményeit. Eszerint a rossz oldalon álltak a háborúra évek óta készülődő központi hatalmak – Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia, Olaszország -, a másikon pedig az Európát az agresszoroktól önzetlenül megszabadítani akaró antant, azaz Anglia, Franciaország és Oroszország szövetsége.  

 

Nálunk azt tanítják az iskolában, hogy a németek éveken át készültek a háború megindítására. Senki nem beszél arról, hogy 1913-ban még II. Vilmos császárt Nobel-békedíjra terjesztették fel amerikai tudósok.  

 

Hiba lenne, ha nem beszélnénk arról, hogy mondjuk Anglia részéről milyen nagyhatalmi érdekek magyarázták a belépést az első „európai polgárháborúnak” is nevezett konfliktusba.  

 

A nagy világégés ugyanis az akkori gyarmat- és érdekeltségrendszer újrafelosztásáért indult, mely folyamatban kiemelkedett Anglia szerepe. A XIX. században a napóleoni háborúk befejezése óta az európai nagyhatalmak alkalmi szövetségekbe tömörültek, s világbirodalmával – melyben „sohasem nyugszik le a nap” – az Egyesült Királyság meg akarta akadályozni, hogy bármely vetélytársa egyesíthesse Európát.  

 

A század végére ezért a földrész összes nagyhatalmával összetűzésbe került. Az 1870-71-es porosz-francia háborúban az angolok semlegességét tanúsítva támogatták a bismarcki Németország létrejöttét, mert azt nem tartották annyira veszélyesnek, mint III. Napóleon francia császár törekvéseit. Ez a politika azonban tévesnek bizonyult, ugyanis a németek egyre erősebbé váltak, aminek megakadályozására a britek 1904-ben Franciaországgal, 1907-ben pedig Oroszországgal szövetkeztek a németek megfékezésére. Ezzel létre is jött a világháborúban majdan szemben álló felek, vagyis a központi hatalmak, illetve az antantországok blokkja.  

 

Melyik volt a militánsabb nemzet? Az a Németország, amely az 1815-ös waterlooi ütközet és az első világháború 1914-es kitörése között három háborúban vett részt, vagy Anglia, amely ugyanebben az időszakban tízben?  

 

Patrick Buchanan – Richard Nixon, Gerald Ford és Ronald Reagan egykori tanácsadója, aki maga is kétszer indult a republikánus párt elnökjelölti versenyében – szerint nem a német császár törekedett a háborúra, hanem az angolok hajszolták bele a konfliktusba. Huszonöt éves uralkodása alatt II. Vilmos egyetlen háborút sem vívott, s azt állítja: ha 1919-ben a győztesek nem kényszerítettek volna olyan igazságtalan, a németek nemzeti büszkeségét porig alázó békét Berlinre, akkor ennek ellenhatásaként Hitler sem tudott volna akkora népszerűségre szert tenni, így elejét lehetett volna venni a második világháborúnak, s következményének, a szovjet birodalom kelet-európai terjeszkedésének.  

 

Benjamin H. Freedman zsidó származású anticionista amerikai üzletember, 1961-es beszédében sajátos magyarázatát adta az Egyesült Államok hadba lépésének. „A németországi cionisták 1916-ban felkeresték a brit háborús kormánytanácsot (…) és ott azt mondták: (…) »Garantáljuk önöknek, hogy az Egyesült Államokat az önök szövetségeseként háborúba visszük, ha önök megígérik nekünk Palesztinát, miután legyőzték Németországot, Ausztria-Magyarországot és Törökországot.«”  

 

Tény, hogy az Egyesült Államok belépett a háborúba, Arthur Balfour angol külügyminiszter pedig 1917-ben a nevével fémjelzett nyilatkozatban megígérte: az akkor brit fennhatóság alatt álló Palesztinában megalakulhat a zsidóság önálló állama (mely végül 1947-ben jött létre).  

 

A történészek közt egyvalamiben nincs vita: abban, hogy a Párizs környéki békeszerződések végtelenül igazságtalanok voltak, és magukban hordozták a második világégést. Ahogy Romsics Ignác fogalmazott: „Az első világháborút lezáró békerendszer valójában csak egy fegyverszünetet eredményezett. A fő problémát nem oldotta meg, nevezetesen, hogy az eltérő fejlődési ütem miatt Németországnak és Japánnak, sőt kisebb mértékben Olaszországnak »nem volt helye a nap alatt«. Legalábbis nem olyan, amilyent ők elképzeltek maguknak.